Csak egy kis májbetegség...

Ez most megint ilyen szomorkás bejegyzés lesz. Mert nem tudok másmilyennel szolgálni, boccs.

Nem tudom mi történik mostanában, de minden összejön. Semmi sem úgy alakul ahogy kellene, ahogy én szeretném. A lehető összes rossz dolog megtörtént, szépen sorjában, olyanok is amikre nem is gondoltam volna.

Én meg ahelyett, hogy tennék ellene, itthon ülök és búslakodok magamba, hogy ejj milyen rossz. Bár ez valószínű azért van mert, mert már a próbálkozásokat is meguntam.

Főleg ilyenkor gondolkodm el ezeken, amikor egyedül vagyok, keresem a megoldást ellene.

Utálom magam is amiért ilyen vagyok, túl sokat foglalkozom egy bizonyos dologgal, mindenbe belemászok ahelyett, hogy legyintenék rá. Nehéz.

Most ott tartok, hogy nem tartok sehol. 

Nehezen vallom be magamnak is, de azt hiszem szerettem, ő pedig apró darabokra törte az eddig nem (és azt hiszem továbbra sem) létező szívem.

Eddig fel sem fogtam, nem is értem, miért most jött ki ez rajtam, hiszen ez nem most történt, talán most jutott el csak az agyamig, mi is volt ez.

Sajnálom, hogy "jégkirálynőként" ismert meg, és nem mutattam neki semmi mást.

Talán nem is szerettem/tem, csak vonz a gondolat, hogy milyen lehet vele.

...De mostmár túl késő, ez a gondolat meg marad nekem.

már most hiányzik. én tényleg akartam.

-

huha, ha ez így folytatódik, hamar falnak fogok menni. el sem kezfőfött a nyár, már most azon gondolkodom, hogy elegem van.

nem hiszem el, hogy egy nap el lehet rontani a kedvem, minden lehetséges dologgal. végre azt vártam, hogy zsgmonddal töltsem, minden szabad percem, menjünk végre nyaralani, de nem, nem láthatom 3 hétig. kevésenek tűnik, de még csak két nap telt el, és kezdek megőrülni, hogy mennyi szar történik vele, és én meg mondjuk épp azon töröm magam, hogy jobban legyek, és ne kelljen bemennem. mert nem fogok. eldöntöttem.

nem szeretnék bepunnyadni, menni szeretnék, villággá, minden nap, csak előre, megnézni egy csomó helyet, fényképezni, jól érezni magam. a májam nélkül.

EZ MEGINT OLYAN DEPRESSZIÓS, NYÁVOGOS LETT.

Nem a kedvem miatt, hanem mert...mert.

-

Vegyes érzések kavarognak bennem, egész héten itthon voltam, ismét a májam miatt. Az hogy megint be kell feküdnöm, nem azért szomorít el mert kórház blablbla, hanem mert nem az történik amit én szeretnék. Azt hittem ilyenkorra, már semmi bajom nem lesz, észre sem fogom venni, hogy semmi sem 100%os. Elszomorít minden egyes alkalommal, rosszulléttel, hogy ez nem javul, hanem romlik. Mégha kihagyásokkal is.

Utálom, hogy felkelek boldogan, jó kedvel, aztán két perc múlva már összeesek a fájdalomtól.

Én már nem is azért nem akarok bemenni, mert jaj de rossz, hanem mert nem látom értelmét. Nem hiszem, hogy ha eddig nem tudtak segíteni, változtatni, akkor ezek után miért lenne más. Miért legyek bent egy hétig a semmiért. Miért történik ez..?

Hozzá kell tennem, hogy ha Kedves Vilmos nincs velem most is, szerintem, kétszer ilyen rosszabbul lennék, addig sem azzal foglalkozom. Vagyis próbálkozom. Az mindig jól ment.

Vasárnapi ihaj-csuha, avagy hogyan ne tanuljunk a turizmus bukás elleni merényletre.

-

Régen volt húdekedvem, bár ez ahoz is fűzhető, hogy ilyenkor minden más érdekesebb. Hirtelen fontosabb áthúzni az ágyam, vagy a csincsillákat versenyeztetni egy rohadt almadarabért. Igaz, ezeket akkor is csinálom, ha nincs tanulni valóm..:D

Tényleg. Nem is értem miért nem ezzel kezdtem. Végre sikerült elintéznem, ezt a kirándulásos dolgot, azt hittem végre nyugtom lesz, erre hála az én imádott pletykás (istenem de fejbe tudnám rugni ilyenkor...) "barátnőmnek" Kálmánkához is eljutott a dolog, aki elővéve a nagy egoját, rámírt (faszom) hogy ő HALLOTTA, hogy MIATTA nem megyek, és hogy én eddig mindenkit le akartam róla beszélni..?! Hogyne! Rohadtul fel tud húzni, hogy ez a nő hall valamit, és tovább adja rögtön úgy ahogy ő szeretné. Nem is az a lényeg, hogy hónapok óta próbálom lebeszélni a saját osztályfőnökömet, hogy balhét csináljon, mert már leszarom, nem is érdekel a buzi feje, de neeeeem, én ki akarom őt rugatni.

Tudod mit? Örülj a buzi fejednek, hogy elintéztem, hogy mehetsz, az ÉN osztálykirándulásomra, aztán meg főképp annak, hogy én nem megyek (sajnálom, hogy nem sikerül találkoznunk...:(((( :D)

Lehet, hogy nagydobra verem, meg hisztis vagyok, de basszus ezt kell hallgatnom hónapok óta, már vége lehetne.

Megdöbbenve veszem észre magamon,mostanában megint, hogy attól az is óckodnom amit a legjobban szeretek.

Kis apróságokon veszem észre, és zavar, hogy nem tudok vele mit csinálni. Mindig mondom magamban az ellen érveket, hisz már nincs okom félni, már rég vége, az a múlt. Mégegyszer nem történhet meg.

Tudom, hogy te vagy az utolsó ember aki bántana, hidd el ez nekem sokkal rosszabb. Remélem nem veszed észre rajtam, vagyis én tényleg próbálkozom, és akkor a legszarabb amikor, magadra veszed... Sajnálom.

Most viszont sokat segített, hogy az utolsó kis kézzel fogható emléket is eltűntettem a szobámból, hála neked, ezen is túl vagyok. Fura érzés volt. Nagyon.

De ennek örömére lesz egy csudi jó ajtóm, meg minden. Emlékek nélkül...

-

Fáj a májam.

..Sok tét nélküli kedvesség, nekem ez sose ment, én nem vagyok kedves (csak néha blöffölök)..

Egyébként egyik régi képemen sem ismerek magamra, ez tök durva. Nem is én vagyok.

-

Érthetetlen nekem a személyisége. Nem tudom megfejteni. Lehet talán, azért nem mert, bennem van, hogy ne. Nem is akarom igazán... Ezért a sok csodálkozás, ezért nem értem őt. Tök nehéz nekem ez az egész. Nem tudom mi lesz vele, ha ez így marad, oda megy ahova elsőnap akartam küldeni. Nem kaphat polcot, nem-nem..

Ezek mellett, persze eltörpülnek az ismét előtörő rosszulléteim. Nem nagyon mondom senkinek, vagy igazából lerázok mindnekit, egy fáj a fejem-szédülök-szar kedvem van dumával. Pedig tudom, hogy ez most megint komoly, hisz megint ugynazok a tünetek. De nem akarom, hogy érdekeljen, már olyan jól hozzászoktam, utálom amikor ilyen lesz. Utálom a májamat. Utálom, hogy tönkre teszi az életem.

Túl egy hangú vagyok mostanában...

Nekem ez:

A fák, ez jó, igen, kezdjük a fákkal, hogy majdnem
ugyanolyanok; így hajnalban. Kevés a fény. Eléggé fázom.
Bent alszol. Akihez szólhatnék most, az előtt hallgatok;
nem remegek, még ezt a fázást se lássa rajtam.
Mondok valamit magamban. Látom a leheletem. Nézem.
Ebben a ritkás fényben én is csak majdnem ugyanaz vagyok,
félig nyitott szemmel figyelve, hogy alszik minden.
A te szemed, lehunyt szemed ott bent, világos, egyszerű,
mint ilyenkor az ég. Mint ilyenkor bármi. Rá kéne gyújtani,
ezért jöttem ki. Nem. Azért mert nem tudok visszaaludni.
És utálok várni. Föl kéne ébresszelek, mondanom kellene,
igen, hogy nézd meg a szemem színét, egy darabig
hibának éreztem azt is. És nem értem miért kellek neked,
elmondanám, most, kezemen az öled szagával, könnyebb
lenne mégis. És nem tudom hány ölelés kell, akár csak egy napra,
(estig összetartson), szóval, hogy ölelj. Ilyeneket kéne mondanom.
Bent alszol. Nézem az ég súlyos színeit a szív felöli oldalon.
Dohányzom. Jó így. Bár elég hideg van. Jó, hogy betakartalak.
Egyenlők vagyunk. Látod. Ha kivonlak magamból, a semmi marad.

S.M.

-

Már nem csalódok. Csak magamban, hogy reménykedek. Reménykedek abban, hogy más leszek. De ez sehogy nem jön össze, mindig is ilyen leszek. Nem szeretek senkit, és nem is fogok. Mellesleg engem sem szeretnek.

Már nem számít mit mond, nem számítanak a tettei. Az sem, hogyan néz a szemembe, és hogy utána mit tesz. Sem a kis manószemei, pedig tagadja őket, kár.

Azért nem mert, ő sem tud megváltoztatni.. Én megpróbáltam, de ez még mindig nem az én világom.

Amit én szeretnék, nem számít. Senkit nem érdekel.

Nem hiszem el, hogy hogyan lehetek ekkora nyomorék, hogy egy egésznapot átszenvedek.

Értem én, hogy szülinapom van meg minden, talán ez is egy ok amiért így magamba fordultam ma.

Semmihez nem volt ma kedvem, vagyis amihez lett volna elmaradt, így minden mástol is elment...  Miután végigduzzogtam a fél napot a szobámba, magamba tömtem egy doboz raffaelot, meg elmokázgattam, kitaláltam, hogy útnak indulok, de azt is hamar bebuktam mert szar idő lett.. 

Legalább egy rohadt csigával elvoltam egy órán keresztül unalmamban, nem is lettek rossz képek, mármint ennél csak jobbak, csak nem fért ide...:D lényegtelen. ha nem lettem volna bemokázódva az sem kötött volna le.

Egyébként nem sok kellett volna ahhoz, hogy jól teljen a napom, egy-két telefon vagy kedves szó megtette volna...

Persze nem hagyhatlak ki téged, ha te ma nem jössz ide és nem ölelsz meg, nem tudom mit csináltam volna.