Nekem ez:
A fák, ez jó, igen, kezdjük a fákkal, hogy majdnem
ugyanolyanok; így hajnalban. Kevés a fény. Eléggé fázom.
Bent alszol. Akihez szólhatnék most, az előtt hallgatok;
nem remegek, még ezt a fázást se lássa rajtam.
Mondok valamit magamban. Látom a leheletem. Nézem.
Ebben a ritkás fényben én is csak majdnem ugyanaz vagyok,
félig nyitott szemmel figyelve, hogy alszik minden.
A te szemed, lehunyt szemed ott bent, világos, egyszerű,
mint ilyenkor az ég. Mint ilyenkor bármi. Rá kéne gyújtani,
ezért jöttem ki. Nem. Azért mert nem tudok visszaaludni.
És utálok várni. Föl kéne ébresszelek, mondanom kellene,
igen, hogy nézd meg a szemem színét, egy darabig
hibának éreztem azt is. És nem értem miért kellek neked,
elmondanám, most, kezemen az öled szagával, könnyebb
lenne mégis. És nem tudom hány ölelés kell, akár csak egy napra,
(estig összetartson), szóval, hogy ölelj. Ilyeneket kéne mondanom.
Bent alszol. Nézem az ég súlyos színeit a szív felöli oldalon.
Dohányzom. Jó így. Bár elég hideg van. Jó, hogy betakartalak.
Egyenlők vagyunk. Látod. Ha kivonlak magamból, a semmi marad.
S.M.
-
Már nem csalódok. Csak magamban, hogy reménykedek. Reménykedek abban, hogy más leszek. De ez sehogy nem jön össze, mindig is ilyen leszek. Nem szeretek senkit, és nem is fogok. Mellesleg engem sem szeretnek.
Már nem számít mit mond, nem számítanak a tettei. Az sem, hogyan néz a szemembe, és hogy utána mit tesz. Sem a kis manószemei, pedig tagadja őket, kár.
Azért nem mert, ő sem tud megváltoztatni.. Én megpróbáltam, de ez még mindig nem az én világom.
Amit én szeretnék, nem számít. Senkit nem érdekel.
