Megdöbbenve veszem észre magamon,mostanában megint, hogy attól az is óckodnom amit a legjobban szeretek.
Kis apróságokon veszem észre, és zavar, hogy nem tudok vele mit csinálni. Mindig mondom magamban az ellen érveket, hisz már nincs okom félni, már rég vége, az a múlt. Mégegyszer nem történhet meg.
Tudom, hogy te vagy az utolsó ember aki bántana, hidd el ez nekem sokkal rosszabb. Remélem nem veszed észre rajtam, vagyis én tényleg próbálkozom, és akkor a legszarabb amikor, magadra veszed... Sajnálom.
Most viszont sokat segített, hogy az utolsó kis kézzel fogható emléket is eltűntettem a szobámból, hála neked, ezen is túl vagyok. Fura érzés volt. Nagyon.
De ennek örömére lesz egy csudi jó ajtóm, meg minden. Emlékek nélkül...
-
Fáj a májam.
