Pozítivan állok a dolgokhoz, attól még, hogy nincs velem senki, én itt vagyok és tartom a lelket magamban.
Hiszek benne, hogy jobb lesz, és egyszer nem lesz semmi bajom. Bevallom, félek egy kicsit néha, van hogy ott tartok, szólok másnak is, de amíg csak én tudok róla, csak nekem fáj.
Szörnyű azt látni, hogy Édesanyám nem boldog. Tudom, hogy soha nem volt tökéletes a kapcsolatunk, sőt már nem is lehet, de attól még szeretem őt. Nem tehetek róla, hogy nem az lettem akit ő akart. Arra ott a nővérem. Tehát nem szeretnék még jobban belerondítani az életébe azzal, hogy magamra hívom a figyelmet. Úgy érzem innen már egyedül is menni fog, ha kell egyedül megyek kórházba, de akkor sem hárítom ezt a családomra.
Fontosabb az, hogy a nővérem dolgozzon, szeressék mindenhol és mindene meglegyen, tökéletes legyen.
Én meg majd meggyógyítom magam.
