Az elmúlt pár napom az elvártnál is jobb volt, jó kedvem volt egésznap, csupa meglepetés ért folyamatosan. Úgy érzem kicsit megváltozott a felfogásom. Mindennel kapcsolatban, magammal és másokkal szemben is. Persze ez nem így hirtelen jött ez csak egy meglátás...
A legmeglepőbb dolog az volt számomra, hogy szerdán a pszihinénimnél, sokkal könyebben tudtam beszélni arróla bizonyos dologról, róla. Nem mintha annyit szoktam volna róla beszélni, de most "ment". Igaz nem végig, de nem is erőltette. Furcsa volt, hogy eleinte nem szorult görcsbe a gyomrom, nem éreztem a szorítást a nyakamon. Bár, most ahogy ezeket leírom, sajnos minden megtörténik, de ez ellen nem tudok mit tenni, nem tudom, hogy ott hogyan sikerült. Az a baj, hogy hallani akarja majd a folytatást, és én képtelen leszek elmondani. Képtelen vagyok újra felidézni, azt ami a legrosszabb rémálmom, ami nem hagy aludni. Nem tudok rá gondolni. Csak akaratlanul, véletlen. Hülyén hangzik, de magamtól soha nem tenném. Utálom őt. Gyűlölöm, a gyönyörű mosolyával együtt. (hogyan tudok ilyet írni róla?) furcsa volt, visszagondolni, az utána való időszakra is, legszívesebben pofán vágnám az akkori énem, miért kellett akkor is egyedül lennem, szólnom kelett volna, és nem őt védenem... nagyon szerettem...
Aztán, nem tudom, hogy bátorkától, a választott érzelem elnyelő tárgyamtól, vagy azért mert már kimerültem teljesen, elég jól aludtam az elmúlt pár napban, álmodni sem álmodtam semmit...Enni még nem nagyon megy, és az orvosok is baszogatnak már. utálom a májamat is.
Kedves Vilmos nélkül ez nem menne, padló alatt lennék most...
