Úgy érzem eljött az ideje, hogy újra írjak. Van időm, hátha segít, eddig mindig kicsit jobb volt tőle. Rengetegszer nekiálltam már, hogy írjak, de nem ment, fájt. Fáj átgondolni mindent.
Furcsa, az előbb megnéztem az utolsó bejegyzésemet. Szeptemberben írtam. Pedig akkor minden más volt, minden rendben volt körülöttem, egyszerűen csak a saját szarjaim voltak, azokat meg mindig sikerül elnyomnom magamban. Bár a hazugságokat mindig is gyűlöltem.
Sok minden történt azóta. Ha a jelenlegi helyzetemet nézzük, egy depresszióval küzdő, anorexiás, beteges picsát látok. De ne rohanjunk ennyire előre, sőt ezt persze nem gondolhattam komolyan, ez mások véleménye rólam. Bíztató, nem?!
Az elmúlt pár hónapban, rosszabbodott az állapotom, a májam ismét bedobta az unalmast, semmit nem fogad be, kihányok mindent, ami már oda vezetett, hogy semmit az égvilágon nem kívánok, undorodom mindentől. Ha valamit megkívánok, muszáj vagyok megcsinálni, megvenni, mert akkor legalább magamtól eszem. Szó szerint a túlélésért eszek, ami így durvának hangzik, de már ezt is bevallottam magamnak. Nem akarom elhinni, hogy ez történik. Sosem gondoltam, hogy belenézek a tükörben, és azért fogom sírni, mert kivannak a csontjaim. Soha nem volt bajom a testemmel, hiányoznak a domborulatok, hogy legyen mit fogni rajtam. Szeretnék megint normálisan kinézni. Szeretném, ha az emberektől nem azt hallgatnám, hogy úristen, hogy nézek ki, mikor ettem utoljára, kezdjek magammal valamit, ezt így nem lehet. Szeretném, hogy valaki segítsen, támaszt nyújtson és bíztasson, hogy minden rendben lesz, megfogok gyógyulni, mert magamat már nem tudom meggyőzni…
Ez sajnos nem az egyetlen „problémám”. Kezdek rájönni, hogy minden széthullik körülöttem, akármit teszek ellene. Tipikus eset, úgy éreztem most minden tökéletes, minden jól megy, végzek a sulival, elköltözhetek itthonról, jobban leszek. Aztán persze minden a másik irányba indult. Rendesen érzem magamon, hogy szenvedek. Szenvedek, mert nem akarom, küzdök minden ellen, kaparok a céljaimért, csakhogy már sajnos nem bírom fizikailag. Főleg, hogy most minden szart elkapok, folyton beteg vagyok. Nem így ismerem magam. Gyenge vagyok mindenhez, de én még mindig elhiszem, hogy jobb lesz.
Eddig is sokat voltam egyedül, sőt igazából mindig is magamra számíthattam mindenben. Bár mostanában, úgy érzem, Édesanyámmal jobban kijövök. Több időt töltök (vagyis inkább szeretnék) bátyámmal, és barátnőjével, mert nem bírom elviselni az itthoni levegőt, és szükségem van társaságra. És a legjobban annak örülk, hogy újra találkozgatok a nagybátyámmal, akit évek óta nem láttam, a saját hibámból. Próbálom magam lekötni, programokat csinálni, eljárni itthonról, emberekkel lenni, mert leírhatatlanul magányosnak érzem magam, ami tőlem elég fura, bár tudom, ez átmeneti, mint ez az időszak.
Hozzá kell tennem mindehhez, hogy egyetlen ember van, aki mindvégig itt volt velem, Kedves Vilmos, nélküle már a föld alatt lennék. Habár, mostanában megváltoztak a dolgok, és be kell, hogy valljam, rettegek a további változásoktól. A legjobban rá van szükségem, bármi is történjen, nekem ő lesz a legfontosabb. Szükségem van a segítségére, különben összefogok törni, bárhogy is küzdök ellene.
Még mindig nem tudom felfogni, miért történik mindez, utálom az ilyen időszakokat, nem szeretek boldogtalan lenni, nem áll szándékomban így maradni, ki akarok belőle jönni, és ezért mindent meg fogok tenni, akár egyedül akár nem.
