"- Nézze - vetem oda szegény magányos arcába - Engem ez most nem érdekel, maximum annyira, hogy szeretnék hópehely lenni, könnyedén zuhanni a gumiktól felmelegedett aszfaltra, aztán elolvadni, megszűnni, meghalni, elpusztulni, mert fáradt vagyok és nem érdekel a folytatás, mert nem tetszik ami körülvesz, a hideg magányra ítéltetés gondolata, mert nem tetszik hogy az emberek őszintétlenek és mert nincs erőm és türelmem őszinteségre tanítani őket, pláne, hogy én magam sem vagyok az, tehát az egész egy nyálbő hazugság lenne, szóval, én csak meg akarok szűnni..."
-
Úgy érzem mintha, mindez már egyszer megtörtént volna. Vagy többször. Jól érzem magam, de mégsem. Annyira szerda van, annyira érzem még a keddet. És most még el is gondolkoztam, hogy többet nem megyek. Lehet csak azért mert, félek a valóságtól, nem tudom. Hisz ez elvileg csak értem van, mégsem tudom elfogadni. Félek, hogy valaki megmondja, mi is folyik valójában, mitől kéne tartanom, mire kéne figyelnem. Valaki csak segíteni akar, és én őt is el akarom lökni, mint mindenki mást... Pedig ő lenne az egyetlen személy, akinek nem tartozok magyarázattal arról, milyen vagyok és miért....
...Igazából az egészben az a legnehezebb, hogy a hétfő estém és a kedd reggelem azzal telik el, hogy átgondolom az elmúlt hetet. Aztán ugyanaz a megszokott rend; bemegyek, váltunk egy-két jó a hajad, kérsz kávét kérdést, leülök, és ő egyből levágja milyen kedvem van. Mindig ugyanazzal a mondattal kezdem általában: -Most nincs semmi különös... utána meg azt veszem észre, hogy árad belőlem minden, és már csöngetnek is.
